Benedek Tibor együttese 2013-ban – nyugodtan mondhatjuk: a semmiből – megnyerte a világbajnokságot Barcelonában, tavaly pedig a hazai rendezésű Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett. Jött azonban az idei nyár, és vele a kisebb-nagyobb pofonok is: a világligában három, a világbajnokságon pedig két vereséget szenvedtünk, összesen tehát ötöt – a rendes játékidőt tekintve –, ami eggyel több, mint a mostanit megelőző két év öt világversenyén együttvéve! A mostani világbajnokságon csak a kötelezőnek mondható skalpokat sikerült behúznunk, két, velünk közel azonos szinten lévő válogatottól (olaszok, montenegróiak), vereséget szenvedtünk. A kérdés csupán az, hogy ez csak egy kisiklás volt, vagy egy sikerekben szűkebb időszak kezdete? Jómagam azt gondolom, hogy inkább előbbi. Nem szabad elfelejteni, hogy mind a barcelonai világbajnokságon, mint a budapesti Eb-n voltak olyan kulcsemberek, akik a döntő pillanatokban, klasszisuknál fogva tudtak egyet lendíteni a csapat játékán. Ilyen volt a kapus Nagy Viktor, aki a vébén a horvátokat és a montegróiakat is az őrületbe kergette, ilyen volt Varga Dénes a “nem arra nézek, amerre lövöm” stílusú góljaival, és ilyen volt a két “nehézbombázó”, Szívós Márton és Vámos Márton is. Kazanyban azonban nem jött tőlük a plusz, vagy ha igen, akkor nem akkor, amikor igazán kellett volna. Nem szabad elfelejteni, hogy Benedek Tibor még mindig csak 3 éve edző, ugyanakkor nagyon reálisan látja a helyzetünket: a barcelonai diadal után is kiemelte, hogy nem feltétlenül mi vagyunk a világ legjobb csapata, a budapesti EB pedig megmutatta, hogy ki is az. Az olaszok elleni vereséget követően rendkívül önkritikusan azt mondta, hogy talán rosszat kért a játékosoktól. A válogatási elvek kapcsán sem nagyon érheti kritika; a hazai vízilabdamezőnyt ismerők sem tudnának hirtelen olyan nevet mondani, akinek helye lett volna ebben a válogatottban, mégsem volt ott Kazanyban. Benedek esetleges leváltása teljesen indokolatlan lenne, mert nem nagyon hiszem, hogy ő már most ne tudná a kudarc okait, és biztos vagyok benne, hogy a megoldást meg is fogja találni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy lassan az egész világ megtanul vízilabdázni. Amerika, Brazília, Kazahsztán, Ausztrália – nemzetek, akik ellen 10 évvel ezelőtt elég volt a sapkát bedobni a vízbe, ma már – elsősorban a híres külföldi edzők munkájának köszönhetően – komoly ellenfeleknek számítanak. Végezetül pedig nem szabad figyelmen kívül hagyni Szerbiát. Az örök ellenfél, az örök nemezis jelenleg egyértelműen a világ előtt jár. Pontosan úgy, ahogy a Kemény Dénes vezette válogatott járt a 2000-es évek elején. Bivalyerősek, két teljesen egyforma sort tudnak kiállítani, hihetetlen önbizalommal játszanak, telis tele vannak tehetséges fiatalokkal. Jelenleg ők az etalon, és nagy valószínűséggel annak, aki olimpiai bajnok akar lenni Rióban, őket kell megvernie.
Véleményem szerint a magyar férfi vízilabda-válogatott képes rá. Csak mindenből egy kicsit több kell, és annyira kell akarni mindent, ahogy Benedek Tibor.
(bb)
(Forrás: sportrajongo.hu, fotó: sportrajongo.hu/nso.hu/stylemagazin.hu)
